Itt az idő… de hogyan?

Hogyan teremtsünk új egyensúlyt az életünkben? (2. rész)

Január eleje van. Megkezdődött a nagybetűs Új Év! Az év végén kötött fogadalmak, szilárd elhatározások még aktívan élnek bennünk, de tapasztalatból tudjuk, hogy az idő múlásával szinte észrevétlenül visszacsúszunk a korábbi működésünkbe. És nemcsak hogy visszacsúszunk, hanem idővel meg is tudjuk indokolni magunknak, hogy miért is jobb így tulajdonképpen… Nyomasztó súlyként érezzük, hogy valami visszahúz, megköt, valami miatt nagyon nehéz a változás, az új szokások, új minták megteremtése.

Miért veszítjük el a kezdeti lendületet, lelkesedést? 
Miért nem működnek a fogadalmak és vezetnek el a vágyott egyensúly megteremtéséhez? 

Vegyünk végig néhány ehhez kapcsolódó gondolatot, kulcsmozzanatot, melyek hiányában lehetetlen újat teremteni.

Tér — vágy — mozgás — motiváció — vízió — hit

1. Tér nélkül nincs teremtés

Legtöbbünk élete egyszerűen tele van. Ez nem csak a mindennapi életünkre vonatkozik, hanem a bennünk lévő mentális térre, a gondolatainkra is, sőt a minket látszólagos biztonságban tartó öndefinícióinkra, hitrendszereinkre. Egyszerűen nincs hely, nincs tér arra, hogy megszülethessen és elkezdhessen kibontakozni valami új, ami a régit, a porosat, az eltorzultat ismét egyensúlyba tudná hozni. 

Gondolj egy szobára, egy olyan szobára, ahol az évek során rengeteg tárgy halmozódott fel. Nincs rendetlenség, mindennek megvan a pontos helye. Mit kell ahhoz tegyél, hogy megmozdítsd a régi rendet és új harmóniát, új egyensúlyt teremts? Elég csupán betenni valahova egy új tárgyat? Meddig őrzi ez meg az újdonságát? Mikorra tűnik el a poros környezet egyformaságában?

A tér megteremtése magunkban egy aktív folyamat, aktív törekvés. Állandó odafigyelést, monitorálást igényel, mert a tartalmak, amiket odébbtoltunk, hogy teret teremtsünk, rövid időn belül visszacsúsznak a régi helyükre. Számtalanszor megtapasztaljuk ezt mindannyian: a vágy az egyensúly megteremtésére fokozatosan elveszti erejét, majd porrá válik.

2. A vágy a térben mutatja meg önmagát

Nincs hely az életünkben a vágynak, hogy megmutassa nekünk miről álmodunk. Csak megyünk előre a KELL szűkös útján. Nincs hely, nincs tér, mert nem tudjuk, hogy a vágy megszületéséhez először teret kell teremtsünk, elsősorban önmagunkban. Ahol nincs tér, ott nem születik semmi. A belső teremtett térben kidugja törékeny fejét a csíra és ha tápláljuk, növekedésnek indul. A tér megnyitása önmagunkban az egyensúlyteremtés elsődleges lépése. 

3. A vágy útja a belső mozgás

Az egyensúly teremtésében elengedhetetlenül szükséges a belső mozgás. Ahol nincs mozgás, ott merev rend vagy megmozdíthatatlan káosz uralkodik. Ha engedjük, hogy egy-egy dolog leüljön, megfeneklődjön bennünk és nincs kellő erőnk, hogy ismét mozgásba hozzuk, a lényünk esszenciájából veszítünk. A mozgás, a belső mozgás finom és kívülről láthatatlan, de odabent erőfeszítésbe kerül. Újra és újra felhúzni valamit, ami a mélybe süllyedt, nehéz.

4. A belső fejlődésünk az igazi motiváció

Honnan jön a motiváció a belső mozgás megteremtéséhez és fenntartásához? A motiváció jöhet kívülről, a külvilág felől. Ilyenkor az egónk vezet, és az eredmény gyakran egy időleges látszat. Vagy jöhet belülről, valahonnan a lényünk mélyéről vagy a lelkünk magasságából. Ilyenkor egy megfoghatatlan vágy vezet, vonz és húz előre az életben. Nem félünk a nehézségektől, az akadályoktól, mert bár nem tudjuk pontosan hova tartunk, de érezzük, hogy haladunk. Ez a belső motiváció a vízió.

5. A vízió a lelkünk iránya

A vízió egy olyan, általában nem tisztán körvonalazott érzés és kép, ami elidegeníthetetlenül a lényünkhöz tartozik, amiről érezzük, hogy bármit megtennénk érte, hogy legfőbb vágyunk, hogy megéljük ennek születését, formálódását, teremtését. 
A vízió és a cél nem ugyanaz. A vízió nélküli célok esetlegesek, kívülről motiváltak. A célok nélküli vízió életképtelen. A vízió és a cél egymás kiegészítői, a tartalom és a forma.

6. A hit egy folyamatos lelki gyakorlat

A hit talán a legnehezebb: hinni abban, hogy képesek vagyunk arra, amit szeretnénk, képesek vagyunk megteremteni annak egyensúlyát, amit elveszítettünk magunkban, amit feladtunk. A hitet nem mástól kapjuk, csak önmagunk tudjuk megadni magunknak. Hiába próbál minket meggyőzni bárki kívülről, ha belül nem engedjük meg, hogy megfoganjon a hit megtartó lángja és tápláljon melegével. Amíg engedjük, hogy a világ bebizonyítsa nekünk, hogy nem vagyunk képesek arra, amire vágyunk, nem tudjuk a belső mérlegünk serpenyőit egyensúlyba hozni. Addig mindig a „nem lehet” fog dominálni.