Szárnyalás a szabad térben és időben

Egyensúlyteremtés (3. rész)

Az előző blogcikkben az egyensúly különböző aspektusairól beszéltünk. Ezek közül az első a tér témája volt. Ahol nincs tér, ott nem tud új teremtődni. Ahol nincs tér, be vagyunk zárva önmagunkba, és nem tudja magát megmutatni a vágy, hogy mit is szeretnénk teremteni. Az első teremtés tehát az egyensúlyteremtés esetében is maga a tér megteremtése. 

A tér megteremtése energetikai szempontból egy közvetlenül érzékelhető és irányítható folyamat. Ez azt jelenti, hogy amint megtesszük a kellő lépéseket, rögtön érezzük, hogy megnyílik bennünk valami, hogy könnyed lesz az, ami eddig súlyosnak vagy nyomasztónak tűnt.

A vágyott egyensúly visszaállításának, vagy új egyensúly megteremtésének egy másik fontos aspektusa az idő. Az idő számunkra megfoghatatlan, hiszen egy olyan absztrakt kategória, mely valójában nem létezik. Az órák, percek, másodpercek mechanikus egységek, melyeknek szorítását állandóan érzékeljük a hétköznapokban. De hol is vannak igazán? Mennyire valósak? 

Számtalan technika foglalkozik azzal, hogy hogyan tudjuk jobban beosztani az időnket, apró szegmensekre bontani a monoton feladatsorokat, ezáltal felváltva a munka és a pihenés ritmusát. Ez a fajta hozzáállás az idő állandó monitorozását követeli tőlünk, és így még jobban rabjává tesz minket az óra könyörtelen ketyegésének.

Egy másfajta hozzáállás az, hogyha az időt térként érzékeljük. A tér ugyanis számunkra valós, látható, érzékelhető. Pontosan tudjuk, hogy milyen érzés egy nyitott térben lenni és milyen egy zártban. Amikor az időt térként érzékeljük, éppúgy mint a tér energetikai megteremtésekor, valami megnyílik bennünk és a lét egy másik, időtlen dimenziójához kapcsolódunk. Rögtön. Azonnal. Ebben a dimenzióban nem tagadjuk a mechanikus idő, órák percek létezését, de ezek egyszerűen elvesztik jelentőségüket. Megérezzük a mechanikus idő által szabott keretek szűkre szabott korlátait. Mikor átkerülünk a nyitott tér-idő megélésbe, akkor nem csak a tér és az idő nyílnak meg számunkra, hanem a lehetőségeink is. És ennek a teljes megnyitásnak a folyamata egyben felemeli a hitrendszereink által szabott határokat is és azt az érzést teremti meg bennünk, hogy képesek vagyunk ismét mozgásba hozni azt, ami leülepedett bennünk és ezáltal ismét szárnyra kapni.

Ha a tér és az idő megnyílnak bennünk, kilépünk az egónk által szabott szűk határok közül és szabadon szárnyalunk. Ebből a szabad szárnyalásból, mondhatnánk, a realitások pofonja ébreszt fel minket, és zökkent vissza a megszokott kerékvágásba. De biztos, hogy ennek így kell lenni? Biztos, hogy azt a valóságot akarjuk tovább teremteni, ami alapból a bennünk élő természetes egyensúly kibillenéséhez vezetett? Hiszen ha érezzük, hogy képesek vagyunk a nyitott tér és a nyitott idő érzésére, miért ne teremthetnénk ebből saját személyes valóságunkat? Honnan a hit, hogy ez lehetetlen? Miért teremtsük társadalmilag, kulturálisan és családi mintáinkból kifolyólag mindig ugyanazt? Miért ne lehetne a nyitott térben megjelenő saját személyes álmunk, víziónk az új egyensúly teremtésének tere, ideje és forrása?

Élhetünk tehát szabadon, korlátok nélkül? Nem esünk ki a valóságból, hogyha ez a nyitott tér-idő alkotja a létünk alapját? Nincs szükség határokra? De igen, határokra mindenképpen szükségünk van, de ezeket a határokat ne a mechanikus idő és a bezárt tér érzése szabja meg, hanem egy olyan belső ritmus, mely a szabad térben megszületett, lélekhez kötődő víziónk megszületését szolgálja. 

És végezetül még egy gondolat, amit nemrégiben hallottam valahol és ami nagyon egybecsengett a saját megtapasztalásommal: „Csak azt a helyet tudod megélni, amit te magad megteremtesz.”