Találkozások  az energiák világában

Ebben a rovatban minden cikk egy-egy ismert vagy kevésbé ismert íróval, energia gyógyásszal, filozófussal, spirituális úttörővel való személyes találkozásról számol be.

Az első néhány cikkben 2024-es amerikai tanulmányutam találkozásait rögzítettem.

Ezek közül a legelső az önmagam fiatalkori énjével való találkozás. Felnőtt életem ugyanis az Egyesült Államokban kezdődött 1990-ben.

Találkozás 35 évvel ezelőtti önmagammal

Csaknem 35 éve, 24 évesen, megérkeztem abba a hatalmas országba, ahova most, érett felnőtt nőként ismét visszatértem: Amerika, Oregon állam a nyugati parton. Azt persze nem felejtettem el, hogy itt voltam és 4 évig életem, tanultam itt. De azt – az évek távlatában – igen, hogy ki is voltam akkor.

Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy ezt akkor sem tudtam.

Itt ülök egy tipikus, gyönyörűen megtervezett, természeti csodákban gazdag, oregoni egyetemi kampuszon. A távolban az óriási magasra nőtt, vastag törzsű, örökzöld fenyőkön túl, Mount Hood látszik, szinte alig kivehetően. Ha nem néznék tudatosan oda, észre sem venném, hogy ott van.

Igaz, annak idején nem ezen az egyetemen tanultam itt Oregonban, de a hangulat, a környezet egyenes úton visszavezetnek abba az időbe: 1990. Ahogy nézem a távoli hegyet, az első gondolat, ami eszembe jut: milyen távol van az a hegy, több száz kilométerre, és mégis látható. Olyan távolinak tűnik itt, most, mint ahogy a jövő tűnhetett akkor, 24 évesen.

Ha visszagondolok, igazából egyáltalán nem gondoltam akkoriban soha a távoli jövőre, mondhatni nem is tudtam, hogy a jövő eljön majd. Sem érzésben, sem gondolatban nem kapcsolódtam ahhoz, hogy a jövő – az én jövőm -, létezik és hogy van egy út – az én utam -, ami elvezet engem oda. Arról pedig végképp nem volt fogalmam, hogy ez az út egy fejlődést, transzformációt jelent, amiben én, az akkori énem, mássá válik, átalakul.

Milyen voltam akkor? Mi volt az, ami hajtott? Mit gondoltam az életről?

Ha a mostani énemből visszakapcsolódok az akkori énemhez, az első, ami megjelenik, az az elveszettség érzése. Itt álltam egy másik kontinensen, egy idegen országban, ami annyira másképp nézett ki, mint az, amit megszoktam. Itt álltam egyedül és valahol tisztában voltam vele, hogy ez lesz a felnőtt életem kezdete.

Ez az elveszettség mások szemében egyáltalán nem volt látható. Az emberek céltudatosnak és erősnek láttak, olyannak, mint aki tudja, hogy mit akar. Fogalmam sem volt róla.

Azt tudtam, hogy akarok valamit. De hogy mi az a valami: második diploma, elismerés, karrier,…, nem tudtam. És nem is keresgéltem. Csak AKARTAM. Rögtön és azonnal. Kapaszkodtam valamibe, ami ismeretlen volt számomra és azt éreztem, el kell érjem, az életem múlik rajta, hogy elérem-e.

Visszanézve tisztán látom, hogy ez a görcsös akarása egy konkrét, de nem ismert dolognak, akadályát képezte minden személyes transzformációnak. Az önismeret fogalma nem tartozott az akkori szótáramba.

Rengeteg csodálatos és váratlan dolog történt velem itt Amerikában, és ennek köszönhetően az eredeti 10 hónap helyett 4 évre hosszabbodott meg az itt tartózkodásom. Mindent elértem, amit csak kitűztem magamnak: ösztöndíjakat, egyetemi állást, egy teljesen új karriert, sőt még egy házasságot is. Diplomás bölcsészből diplomás szobrász lettem, szegény magyar kislányból amerikai mester diplomával rendelkező csinos fiatal nő, belga férjjel az oldalán.

Kívülről nézve nagyon sok minden megváltozott, de bennem mégsem történt transzformáció. Továbbra is csak egy dolgot tudtam igazán: görcsösen akarni. És ha nem értem el, amit éppen kitűztem célul, rettenetes félelem töltötte meg a lényemet.

Csak jó néhány évvel később, mikor már jó 10 éve Belgiumban éltünk, éreztem rá egy váratlan pillanatban, hogy ez a félelem állandóan ott van bennem, hogy ez az, ami a létem, a lényem alapját képzi és minden döntésemet meghatározza. Ez a felismerés és a félelemmel együtt járó testi szenvedés vezettek arra az útra, ami valóban elindította a fejlődésemet, a transzformációt.

Mondhatnánk, hogy a görcsös akarás és a vele együtt járó és mindent meghatározó félelem, az Egó teremtményei. Vagy ahogy később elneveztem (és a munkámban most is ezt a kifejezést használom), a pszichikai én jellemzői. Ez a pszichikai én az életet egy egyenes vonalú, időben különálló pontokból álló, szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek sorozatának látja. Saját elképzeléseiből és vágyaiból kiindulva úgy gondolja, hogy az élet lineáris folyamatában mindig egyre előrébb kell jusson, egyre többet kell tudjon, egyre többet kell elérjen, stb. És pont ez a látásmód vezeti saját csapdájába: az örökös akarásba és az ezzel együtt járó félelmekbe.

Egy nagyobb, nyíltabb perspektívából nézve azonban rálátunk, hogy az életünk igazából nem egy egyenes idővonal a születéstől a halálig, hanem sokkal inkább egy térbeli jelenség, amely ciklikusan visszavezet minket mindig ugyanoda. Legyen az az ugyanoda egy konkrét hely, egy az életünkben itt-ott újra és újra felbukkanó személy, vagy egy visszatérő megtapasztalás. A cél nem folyton újabb és újabb dolgok elérése és az odavezető akadályok leküzdése, hanem a ciklikusan visszatérő életesemények megélése és megértése egy magasabb, nyíltabb, elfogadóbb és szeretetteljesebb perspektívából.

Egyik “rossz” tulajdonságom, hogy soha nem térek vissza a múlthoz, a múlt gondolataihoz, érzéseihez. Mindig csak előre nézek, elfelejtve a múltat, a múlt értékeit. Sokáig azt gondoltam, hogy ez így van jól, de az élet megtanított rá, hogy ez bár egy hasznos tulajdonság, mégis lelki szegénységhez vezet.

Hadd térjek vissza most egy pillanatra jelen, megnyílt tudatú énemből az akkori, elveszett, fiatalkori önmagamhoz. Mert ez a mostani visszatérés ide, Amerikába, erre inspirál. Arra, hogy az akkori félelmekkel teli, belülről bizonytalan, az Egó függőségeiben élő önmagamat meglássam a mostani énemből. Meglássam és megbocsássam neki azt, amilyen volt. És – bár elcsépelten hangzik -, magamhoz öleljem és megértéssel, szeretettel övezzem. Meglássam benne minden tudatlansága mellett az erőt és bátorságot, és felismerjem, egy ezek ugyanúgy ott vannak bennem.

Most, ahogy nézem a távoli hegyet, Mount Hood-ot, látom, hogy olyan, mint az a távoli jövő, amiről annyi évvel ezelőtt fogalmam sem volt. Látom, hogyha jól kinyitom a szememet és előre nézek, ott van, felsejlik, megmutatja magát. És azt is látom, érzem, hogy van oda vezető út, épp úgy, ahogy akkor régen is volt egy távolba vezető, felsejlő út, ami a jövő felé mutatott, a jövő felé, ami most a jelen.

Köszönöm!

2024/09/15

Portland, Oregon