Mit tanulok egy büdösbogártól?

Az élet ott kezdődik, ahol kilépünk a komfortzónánkból

“Az élet ott kezdődik, ahol kilépünk a komfortzónánkból.”
(Anna Breytenbach)

Ennek az állításnak az igazságát példázza az alábbi blogcikk.

Október vége van: megkezdődött a büdösbogarak bevonulása. Ha visszagondolok, gyerekkoromban nem emlékszem, hogy ez így lett volna. Olyan, mint hogyha az utóbbi években vészesen megszaporodtak volna ezek a visszataszító lények. Számomra a kinézetükben is van valami tankszerű, agresszív és ijesztő. És mindehhez hozzájön még az a furcsa és nagyon jellegzetes szag, amit árasztanak, ha az ember hozzájuk ér. Mennyire másképp néz ki a kerekded, vidámpiros, pöttyös katicabogár, vagy a mély selyemzöld rózsabogár… (Bár ezeknél is rájöttem, hogy a csinosabb kinézet ellenére, ha nagyobb mennyiségben jelennek meg, szintén ijesztővé és visszataszítóvá válnak.)

Tavaly büdösbogár-traumám lett. Ennek az az oka, hogy kétszer is megtörtént, hogy éjszaka arra ébredtem, hogy az a jellegzetes poloskaszag egészen közel van az orromhoz. Magyarul, a poloska közvetlenül a párnámon mászkált…! Ez mindkét alkalommal olyan undorral töltött el, hogy kiugrottam az ágyból és mint egy félőrült dobáltam le magamról párnát, takarót, pizsamát… nem részletezem tovább. A nagy ijedségnek az lett a vége, hogy hónapokra kiköltöztem a hálószobából a kanapéra, mert úgy éreztem, hogy ott nagyobb biztonságban vagyok. 

Nem tudom, hogy a trauma hivatalos definíciója tökéletesen illik-e az általam megéltekhez, de tény az, hogy a két éjszakai eset után önkéntesen átadtam a hálószobámat egy esetleges alkalmi poloska-látogatónak, és minden egyed megjelenését úgy éltem meg, mint egy ellenem irányuló támadást vagy egy valós inváziót. 

Néhány nappal ezelőtt összeszedtem a bátorságomat és elhatároztam, hogy leküzdöm a büdösbogár-traumát. Végülis csak egy kis bogárról van szó… Nevetséges azt éreznem, hogy egy 1 centiméter nagyságú lény ilyen módon sakkban tartja a pihenésemet és bitorolja az amúgy kellemes hangulatú hálószobát. 

Az első éjszaka kicsit zavarosan telt, fel-felébredtem arra gondolva, hogy nem bújik-e meg valahol a szörnyeteg. Második éjszaka már jól aludtam és éreztem, hogy visszatér a bizalmam a hálószoba védelmező tere iránt. Harmadik este, mikor lefekvéshez készülődtem, felnéztem, és ott, ott a karnison… ott ült egy hatalmas példány! Nem tudom, hogyan kerülhetett be, hiszen mindent hermetikusan csukva tartottam. Egy kis papírzsebkendővel megfogtam a szörnyeteget és kidobtam az ablakon. Próbáltam magam megnyugtatni, hogy biztos, csak ez az egy volt még valahogy bent a szobában és nyugodtan aludhatok. 

De amit a racionális elmém próbált velem elhitetni, azt a testem és a pszichém mereven visszautasította. Egy rövidke első alvás után kipattantak a szemeim és álmatlanul feküdtem az ágyban. Éreztem, hogy szorongok, egyszerűen félek, attól hogy az “agresszor” bántani fog, hogy letámad, hogy azzal a furcsa tankszerű testével megindul felém miközben alszom, és megint arra fogok ébredni, hogy ott van a fejemen. Szinte nyöszörögve mondtam hangosan: félek, félek. Olyan jó volt kimondani ezt!

Aztán eszembe jutott, hogy egy pár nappal azelőtt láttam egy csodálatos videót a YouTube-on arról, hogy hogyan lehet kommunikálni bármilyen élőlény tudatával. Lenyűgöző volt számomra ez a riport, mert ahogy én tudom érzékelni az emberek energiáit és megérteni ezek jelentését, ugyanúgy képes erre a videóban szereplő, angyali nyugalmat árasztó Anna Breytenbach bármilyen élőlénnyel, vadállattal vagy akár növénnyel. Ahogy beszélt a munkájáról, egyértelművé vált számomra, hogy a nem-emberi tudattal rendelkező lényekkel való kommunikációhoz pontosan ugyanarra van szükség, mint amit én tapasztalok a munkámban: a szívcsakra teljes nyitottságára és a belső nyugalomra. Csodálatos! 
(Ha szeretnéd megnézni te is, ezen a linken találod meg: https://www.youtube.com/watch?v=T2vhV63lx2k)

Ott az ágyban fekve arra gondoltam, hogy ha már úgysem tudok aludni, akkor szorongás helyett inkább megpróbálok kapcsolódni az általam rettegett büdösbogár tudatához, hogy megkérdezzem miért jött be a lakásba és mit akar tőlem. Megnyitottam a szívcsakrámat és a nyitott energiatérben kapcsolódtam a rettegett lényhez. Először elmondtam neki, hogy mennyire félek tőle. Aztán csak figyeltem és vártam. Hamarosan megérkezett egy érzés, amiben semmiféle agresszió nem volt érzékelhető. Egyszerűen és világosan az jelent meg,  hogy a bogár azért jön be, mert a meleget keresi, és nem azért, hogy engem megijesszen vagy bántson… és hogy a kellemetlen szag, amit áraszt, pusztán önvédelem, a szürke kinézet pedig pusztán kamuflázs. Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat amúgy is tudhattam volna, hiszen mindez logikus. De az információ nem a kognitív, mentális úton jutott el hozzám, hanem azáltal, hogy megnyitottam a teret a rettegett bogár és önmagam között, és így nyílt kommunikációba léphettem vele.

Mit tanultam ettől a bogártól?

Őszintén megvallom, óriási tanításokat kaptam mind önmagammal, mind az ember működésével, sőt az univerzális egységgel kapcsolatban is!

Az első, amit megértettem az az, hogy valószínű, itt egy megosztott hálószobáról, közös létezésről lesz szó a jövőben… és hogy ez egyáltalán nem olyan félelmetes. Hogy ő is csak van és keresi a meleget, a túlélést, a büdösbogár-boldogságot, éppúgy mint én, a magam emberi szintjén. Akárhogy is viszolygok tőle, nem tudom megszüntetni a létét, el kell fogadjam, hogy ő is van, mint teljes jogú, teremtett létező. Nem tehetek mást, mint el kell fogadjam az ő “nézőpontját”.

A másik, amire megtanított, az a saját kicsinyességem, az elvárásaim, a természetesnek vett jogosultság arroganciája. Eszembe jutottak a háborús övezetek, Gaza, ahol emberek ezrei a legförtelmesebb körülmények között élnek hónapok, évek óta, romok között, kimondhatatlan testi és lelki nyomorúságban, betegségeket terjesztő rágcsálók, elszaporodott patkányok között. Micsoda szenvedés hárul az emberiségre és mennyire fontos, hogy a szenvedő ember felé is ugyanúgy megnyissam a szívemet, a tudatomat – fajtól, etnikumtól függetlenül –, mint a büdösbogár állati tudata felé. Mert azok az emberek, akik ott a legrettenetesebb nyomor közepette próbálnak túlélni, hinni, szeretni és emberként, szülőként megállni a helyüket, ugyanannak a szövetnek a részei, mint aminek én magam és maguk a szenvedés okozói is, sőt a büdösbogár is.

Végül később eszembe jutott még a büdösbogár hihetetlen élni akarása is. Nyáron, amikor egyet-egyet kipöcköltem Kötcsén a konyhából a kertbe, sokszor megfigyeltem, hogy először a hátára esik ez a bogár. Kicsit mintha megpihenne, erőt gyűjtene, és aztán párszor rugózva, egyre nagyobb lendületet véve, egyszer csak átfordul a lábaira és talpra ugrik. Egyszerűen nem hagyja magát: élni akar, folytatni a maga büdösbogár életét, talán újabb családot alapítani… a letargikus feladásnak, hogy őt most kitessékelték, nyoma sincs rajta. Mondhatnánk, felettébb öntudatos! Azt érzem, hogy ebből is csak tanulhatok: mikor valahonnan “kipöccintenek”, valahova nem nyerek bebocsátást, adjak magamnak egy kis időt, pihenjem ki a történés szomorúságát és aztán folytassam a saját utamat. 

Nem mondom, hogy teljesen megszűnt bennem a szorongás a büdösbogárral kapcsolatban. De azt tisztán és világosan megéreztem, hogy mennyire megváltozott a hozzá fűződő viszonyom, mikor megnyitottam magam felé és engedem, hogy ráhangolódjak az ő tudatszintjére. Hogy mennyire másképp érzek, gondolkodom, létezem, ha a bezárt szorongás helyett megengedem, hogy átjárjon a lét magasztos egységének támogató energiája!

Lehet, hogy talán odáig kellene eljutnom, hogy megtiszteltetésnek vegyem a büdösbogár látogatását a hálószobámban! Hiszen egy elképesztően erős, életképes, túlélő lény látogat meg és tanít engem, ha hagyom! De azért egyelőre kérném, ne hozza a gyerekeit és az egész rokonságát is…

a kiemelt kép forrása: Nathan J. Hilton

Budapest, 2026. október 30.