A te utad a legizgalmasabb!

Ahogy eddig éltél, az pontosan megmutatja neked, hogy merre vezet a jövőbeli utad.

Mindenki számára a saját élete a legizgalmasabb felfedezőút.

A rálátás, a felismerések sokszor teljesen váratlanul érnek minket, és általuk hirtelen meglátjuk a jelentőségét annak, ami eddig nem tűnt fontosnak. Ahogy eddig éltünk, az nem csak azt mutatja meg, hogy mi az, amit másképp kellene csinálnunk, hanem azt is, hogy hol vannak a kincseink, a lehetőségeink elrejtve. Minderre sokszor csak jóval később jövünk rá, nem akkor, mikor benne vagyunk magukban a történésekben, mert az események, a megéléseink, az érzelmeink annyira lekötik a figyelmünket, hogy szinte képtelenek vagyunk egy nagyobb perspektívából látni a dolgokat.

Én mindig is nagyon szerettem egyedül kirándulni, mert ilyenkor a látványok, a mozgás, ezer különböző benyomás, meghozták ezeket a ráeszméléseket. Volt egy időszak – jutott eszembe a ma reggeli sétám közben -, amikor az életem egyik számomra legfontosabb tevékenysége a barangolás volt. Ezeknek a barangolásoknak nem volt más célja, csak maga a vándorlás, a kilépés a megszokottból: mezítláb járni a nyári nap hevítette út porában, végeláthatatlan mezőkön, dombokon, lombos erdőkön át. Minden érdekelt, amit láttam, és – bár lehet, hogy ez nem tartozik a megszokott női repertoárba -, imádtam mindenhova bemászni, elhagyatott régi tanyák repedésein keresztül elmúlt életekbe bekukucskálni, fák és bokrok által benőtt pajták néha ijesztő belsejébe bepillantani. Magam sem tudtam, hogy mi hajt efelé, és nem is gondolkodtam rajta. A felfedezés öröme, a határaim tologatása, a bátorság megtalálása, találkozás az ismeretlennel, talán ezek motiváltak belülről. És fontos volt, hogy mindezt egyedül tegyem, hogy senki se lássa, hogy ne egóból tegyem.

Azóta eltelt jó néhány év, és az életem egy teljesen másik fázisába jutottam. 

De ma, a reggeli sétám alatt arra rájöttem, hogy igazából – bár az élet egy teljesen más színterén -, ugyanazt teszem most is, mint az akkori mezítlábas felfedezőutaimon. Bár a történések mások, mégis ugyanazt tükrözik vissza belőlem. 

Akkor egyedül haladtam az úton és építettem magamban az önállóságomat, a bátorságomat, egy megfoghatatlan, belső kíváncsiság által hajtva kutattam kilétemet. Most, kilépve a nagyvilágba, nagyobb léptékben és kívülről is látható módon lépek át olyan helyek kapuján, amik számomra első látásra elképzelhetetlennek és félelmetesnek tűnnek. Ilyen volt a hazaköltözés Magyarországra 30 év után, a kilépés a művészi munkámból, a biztonságot nyújtó tanári pálya elhagyása, az energetikai felfedezéseim kitétele a világba. És talán a legnagyobb felfedezésem az, hogy képes vagyok ebben a számomra új világban mozogni és teremteni, és hogy mindezt már nem mindig egyedül kell tegyem! 

A teremtés csodája számomra, hogy amikor az utunkon vagyunk, valóban megjelennek a segítőink, akik a saját szakértelmüket, lelkesedésüket és tudásukat hozzáadják ahhoz, ami bennünk születik. Nem előbb, de akkor igen! Hatalmas erő van ebben a közös teremtésben, és ki tudja milyen ismeretlen felfedezőutakra visznek minket.

Egy éveken át gyakran visszatérő álmom az volt, hogy egy repülőben ülök, amiben furcsán vannak elrendezve az ülések. Mások hibájából kifolyólag a repülőt majdnem lekésem, de végül beszállok és készen állunk a felszállásra. A gép elindul a kifutópályán, de akármennyire is próbál, nem tud felszállni. Számtalanszor visszatért ez az álom, és mindig nagyon nyomasztóan hatott rám. Aztán egyszer egy éjszaka más formát öltött: egy lakatlan szigeten voltam, olyan igazi „egypálmafás” szigeten az óceán közepén. Egy nagyon pici és régimódi repülő állt ott, amiben az egyetlen utas és maga a pilóta is én voltam. Nagy berregéssel és rövid nekifutás után elindult a gép felfelé és REPÜLT! Ebből azonnal megértettem, hogy nem a mások által is használt és bejáratott módon fogok szárnyra kapni, hanem az őszinte, egyszerű és magányosnak tűnő egyedüllétből. Ez az álom, bár nem tért vissza, azóta is mindig velem van. 

A mezítlábas felfedezőutak nem a magány szomorú fázisa volt, bár kívülről tűnhetett úgy. Ezek a látszólag célnélküli kalandozások megalapoztak bennem valamit, amire most, ennyi évvel később igazán építeni tudok: ez pedig önmagam vagyok. A mostani utam – amely egyre több és több emberhez kapcsolódik és juttatja el a tudást -, igazából már évekkel ezelőtt megmutatta magát. Csak akkor még nem tudtam meglátni. De ami akkor a lényeg volt, az most ugyanaz: merni önmagam lenni, nem félni az ismeretlentől, egy belső vágytól hajtva haladni újabb és újabb felfedezések felé. Röviden: ÉLNI!

Budapest, 2026. június 29.